Teltek a napok, hetek. Vártam…vártam a telefonhívást tőle, de nem hívott. Vártam a fiam születését, de még addig is Volt hátra néhány hét. A terhesség utolsó hetei, mint minden kismamát engem is megviseltek.
Egy nagyon meleg júliusi napon fáradtan ébredtem. Az éjszaka már nem telt jól, a hatalmas pocak miatt kényelmetlen volt az alvás is, pedig mág két hét hátra volt a nagy találkozásig. Rosszul viseltem azt a napot. Szinte percenként változott minden. Egyik pillanatban melegem volt a másikban rázott a hideg a derekam pedig iszonyatosan fájt. Úgy döntöttünk orvost hívunk, de ők azt mondták ilyen idős terhességhez nem jönnek ki, hívjunk mentőt. Megtörtént. Úgy nézett ki, hogy eljött az én időm. Akkor úgy gondoltam, hogyha a gyerekem apja nem hívott idáig akkor most én teszem meg. Hátha az érdekelni fogja ha megszületik a gyermeke. Azaz egyszerű telefonhívás megváltoztatott mindent, a barátnője vette fel a telefont aki semmiről nem tudott. Letettem a telefont miután elmondtam, hogy miért hívtam a barátját. A megdöbbenéstől padlón voltam nagyjából 2 percig amíg vissza nem hívott. Elmodtam neki, hogy nem érek rá az ő magyarázkodásával foglalkozni, nekem ennél most sokkal fontosabb dolgom van: a gyermekemet fogom megszülni. A körülöttem lévő emberek ugyanolyan megdöbbenéssel, de buzgón próbáltak segíteni és vígasztalni. Emlékszem a mentőben a zavarodottságtól és a csalódottságtól alig tudtam megszólalni, szinte gépiesen diktáltam az adataimat. A kórházba érkezés után vizsgálat következett, de a gépek addigra nem jeleztek semmit ami szülésre utalna. Újra várnom kellett…hétfőig amikor ultrahangos vizsgálatot csináltak. Kiderült, hogy az én babám megfordult így már fenékkel van lent. Kórházfogságra ítéltek, mert ezt a babát csak császármetszéssel engedték megszülni a fekvése miatt. Bele kellett nyugodnom, hogy valószínűleg még két hétig a kórházban leszek, a szülésig már nem engedtek haza. Nem akartam, de átengedtem magam a fájdalomnak. Néztem a boldog családokat és sírtam amikor nem látta senki. Tudtam, hogy ez nekem nem fog megadatni, hogy a gyerekem apja velem örüljön a születés után a közös babának. Ma is ahogy átélem újra azokat a napokat összeszorul a szívem.
A napok teltek folyamatosan voltak kisebb-nagyobb fájások, csütörtökön ebéd után újra a szülőszobán voltam, géppel a hasamon, hogy figyeljék a fájásokat. Amik jöttek, de sajnos nem túl erősen. Ennek ellenére este 6-kor úgy döntöttek az orvosok a jelenlegi állapotomat figyelembe véve, hogy irány műtő. Emlékszem az orvos szavaira: Edina, maga szakította át a célszalagot, Ön lesz az első a műtőben ma este. Féltem és izgatott voltam egyszerre. Szerettem volna, ha végre megszületik a fiam. Következett a szokásos műtét előtti előkészítés, infuzió, névmegadás, altatás előkészítése. Igen altatás. Annyira féltem, hogy nem mertem vállalni az epidurált. Este 7 órakor betoltak a műtőbe. 7:25-kor megszületett Bálint.
Az altatást elég rosszul viseltem az éjszaka folyamán többször felébredtem a zavart álmomból majd valamikor hajnalban lettem teljesen tiszta. Akkor már felfogtam azt, hogy az én kisfiam a csecsemőosztályon alussza első békés álmát a világban.
Másnap délelőtt 10:20-kor került sor a nagy találkozásra. Megálltam a csecsemőosztály bejáratánál és zavartan néztem körbe. Egy nővér jött a segítségemre és elvezetett az én kisfiamhoz. A könnyeimen át néztem azt a gyönyörű babát aki belőlem született, az én részem és tudtam, hogy az életem örökre megváltozott.
